Stílusok, stílusok, stílusok

“Miben különbözik ez a stílus a többitől?” – kérdezik gyakran akik lelátogatnak az edzésre, és megnéznek egy-egy edzést. Sajnos sosem tudok rá válaszolni. Nem hogy pontos választ nem tudok adni, de sokszor semmilyent sem.  Egyrészt mert mikor megkérdezem, hogy egyébként milyen másik stílust ismer a kérdező, kiderül, hogy látta már Jackie Chen egy-két filmjét, és ezzel ki is merült a harcművészeti tudása.

De nem csak e miatt nem tudok neki válaszolni. Azért nem, mert nem értené a válaszomat. Ha értené, akkor nem hangzott volna el  a kérdés. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy annyiban különbözik a stílus egy másiktól, mint amennyire én különbözök egy másik stílus gyakorlójától.

Mit is értek ez alatt? Edzettem már a Shito Ryu legkiválóbb mestereivel, közülük a legjobbaktól több mint tíz éve rendszeresen tanulok.  Mabuni Kenei, Hidetoshi Nakahashi, Yoshiharu Hatano, Shigehiro Terada,  Fumio Demura, Tadashi Arai mind kiváló mesterek. És mind külön világ. Külön filozófia, külön szellem, és….

…. és külön karate. Egyazon stílus, egyazon kihon, egyazon kata, de különböző megközelítése, alkalmazása a technikának. Nem rosszabb, nem jobb, csak más. Harcművészetben kevésbé járatosak talán nem is állapítanák meg, hogy egy stílus mestereiről van szó. De a Shito Ryu a létrehozása óta a legrugalmasabb, legnyitottabb stílus.

Mabuni Kenwa mindig is a legfontosabbnak azt tartotta a tanításai során, hogy az egyéniséget segítse kibontakozni. Hagyományos módon oktatta a karatét, a katákon és azok alkalmazásán keresztül. És itt van a válasz arra a kérdésre, hogy miért is alakultak ki stíluson belüli stílusok. Mabuni Kenwa egyrészt életének különböző szakaszaiban tanította az egyes mestereket, és közben az ő karatéja is fejlődött, változott. Másrészt, mint említettem, mindig előtérbe helyezte a tanítványai egyéniségét, személyes adottságaikat.

Így a tanítványok katái is különböztek. De ez a különbözőség nem jelent külön stílust! Az alapelvek, a mentális hozzá állás ugyanaz. A kata, valami személyes, és mindig egyéni dolog. A katának, amikor valaki végrehajtja, élnie kell. És csak a gyakorlója keltheti életre, a saját lelkével. Ha nincs hozzá szellem, lélek, energia, akkor a forma csak puszta forma marad. A sportkarate egységesítette a katákat, hogy összehasonlíthatók legyenek. Így elveszett a kata egyénisége, nincs szerepe a szellemnek, csak a testnek. Ezek után érthető, ha soke Mabuni Kenei is engedi tanítványainak, hogy a katákat, az alapelvek betartása mentén másképp hajtsák végre, másképp értelmezzék. Így maradhatott a Shito Ryu egy nyitott, színes stílus, az alapító mesterek halálával bemerevített stílusokkal szemben.

Ha megkérdezik tanítványaim, hogy egy-egy mozdulat hogyan is van pontosan egy katában, csak annyit tudok mondani: -”Én így tanítom.”

Miért Dento?

A karate kialakulásakor nem tettek különbséget stílusok között. Csak To-de néven említették, vagy csak Te volt az elnevezés, ami annyit jelentett kéz, vagy kínai-kéz. Nem vitatkoztak azon, hogy melyik technika a hatásosabb, vagy egy-egy formagyakorlat végrehajtása hogy helyes, vagy helyesebb. Egyszerűen használták a technikát, és ha az hatásos volt, akkor nem volt mit kérdezni. Ha meg nem volt hatásos, akkor az bizony eltűnt a történelem süllyesztőjében.

Aztán az 1920-as évek elején, ahogy a karate Okinawáról átkerült Japánba, az ottani szabályozás miatt el kellett nevezni a karate iskolákat. Ez a klasszikus karate stílusok alapítóinak idegen volt, hiszen Okinawán ők együtt edzettek, tanultak egymástól, fejlesztették és rendszerezték tudásukat egymásra támaszkodva. Eszükbe sem jutott, hogy a technikai különbségek ellenére ők nem ugyanazt a dolgot művelik. De a szabály az szabály, és ismerve a keleti gondolkodást, hát mindegyikük elnevezte a stílusát. Így lett Shito Ryu, Goju Ryu, Shotokan és Wado Ryu. Ezután a kezdet után pedig már minden mester névvel is megkülönböztette a stílusát a többiekétől. Azóta ismerjük az Uechi Ryu-t, Ryuei Ryu-t, Shorin Ryu-t és sorolhatnám.

Aztán egy-egy stíluson belül is különböző mesterek különbözőféle képpen tanítottak technikákat, és jobb esetben csak külön szervezetet hoztak létre, máskor pedig új elnevezést is adtak annak, amit csináltak. Az 1950-es évekre eljutott a karate oda, hogy ami nem jelentett problémát az alapító mestereknek, azt már a tanítványaik nem tudták követni, mindenki hirdette a saját technikáinak a felsőbbrendűségét.

Így lett Hayashi-ha Shito Ryu, Shukokai, Tani-ha Shito Ryu, hogy csak saját stílusom egy-két változatát említsem. És e mellett elkezdődött 1957-től a karate lassú átalakulása versenysporttá, és az eredeti harcművészet sorvadása, a szellemi és filozófiai háttér elvesztése. Ehhez nagyban hozzájárult az a robbanás-szerű terjedés a világban, ami nem is tette lehetővé, hogy mindenhova autentikus mesteren keresztül jusson el a tudás.

Ezután a hosszabbra sikerült bevezető után térjünk vissza az alapkérdésre. Miért dento? A dento valami olyasmit jelent, hogy hagyományos, eredeti, klasszikus. Összetett, mint minden kanji, ezt sem lehet egy szóval könnyen lefordítani. Azt jelenti, hogy az iskola nem szakadt el hagyományaitól, nem alakult versenysporttá, nem felejtette el gyökereit. A vezető mesterek némi szponzor és aranyérmek reményében nem adták fel eredeti harcművészeti hozzáállásukat. Megmaradt a hagyományos mester-tanítvány viszony az edző-versenyző helyett.

Nehezebb út ez. A technikák összetettebbek, a követelmény magasabb, a fegyelem és önfegyelem nagyobb. És hosszabb is ez az út. Nem ér véget huszonévesen egy fekete övvel. Igazából akkor kezdődik. Akkor jön a neheze, és akkor mutatja meg a szépségét is. Csak annak, akinek volt türelme és kitartása.

Remélem egyre többen leszünk, akik az értéket keressük.