Sajnos véget ért

Háromszor fogtam hozzá ennek a bejegyzésnek a megírásához, és mindháromszor megakadtam. Nem tudtam eldönteni, hogy miről is írjak az edzőtábor eseményei közül, amiről meg eldöntöttem a végén, azt nem tudtam szavakkal jól megfogalmazni.

Nagyon gyorsan eltelt ez a három nap, amit sensei Hatanoval tölthettem. Mindig is lenyűgözött az a széleskörű tudás, és harcművészeti műveltség, amivel rendelkezik. Az a nyíltság és önzetlen segítőkészség amivel felénk fordult, ritka kincs a mai világban, ahol mindent csak pénzért mérnek. Ha jól emlékszem 1996-ban edzettem vele először Miskolcon, azóta nem is járt Magyarországon. Olaszországban, Korzikán és Berlinben volt lehetőség tőle tanulni, amiből nem nagyon szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem. Otthoni táboraiban, Castelletto Ticcinoban fegyveres gyakorlatokat is tanít, a Jigen Ryu kenjitsu és a Kukishin Ryu bojitsu technikái mindig szerepelnek az edzésein.

Aki ismeri sensei Hatanot, tudja, hogy bármikor képes edzést tartani, akár vacsora közben egy szalvéta és némi fogpiszkáló segítségével is. Nála lehet igazán érezni, hogy az edzést nem fejeztük be, csak egy kis időre szünetet tartunk. Sok mindenre fény derül egy-egy ilyen vacsora során, de igazán most volt időm kérdezni és választ kapni olyan dolgokról, amik régen motoszkáltak bennem.

Akármennyi edzésen is vesz részt az ember, csak a technikát gyakorolva egy idő után megáll a fejlődése. Csak toporog egy helyben, nem tudja mi miatt akadt meg a fejlődése. A harcművészetekben mindenképpen szükség van arra a háttértudásra, amiket csak autentikus mesteren keresztül lehet megszerezni. Sajnos azt kell mondanom, hogy sok-sok közismert  harcművészeti fogalom lassan már közhelyesnek tűnő fordítása messze nem takarja azt a tartalmat, amit valójában meghúzódik a kanjik mögött. Budo, zanshin, mizu no kokoro, uke – minden karatés számára ismert fogalmak. De hogy hányan ismerik ezeknek a fogalmaknak a teljes és valós jelentését,  abban már kétségeim vannak.

“Felesleges szócséplés! Vagy gyorsabb vagyok a másiknál, vagy erősebb! Nem kell ide érthetetlen bla-bla! ” – lehet mondani fenti mondataimra. De életünk során, hányszor kerültünk szembe olyan partnerrel, akinél se erősebbek, se gyorsabbak nem voltunk? Akkor nincs más, mint a technikával pótolni a fizikai képességet. Megjegyzem, ahogy telnek az évek, egyre többet kerülünk ilyen szituációba, pusztán a biológia miatt.

A karate, mint harcművészet semmiben nem különbözik más művészetektől. Először meg kell tanulni a szakmát. Minden technikai fogását begyakorolni, és mestere lenni a szakmának. Aztán ha ez megvan, akkor jöhet a művészet. De mi a különbség a szakma és a művészet között? Egy szó. ÉRZÉS. Ez az, ami a technikába beleteszi azt a pluszt, ami miatt működik az is, ami addig nem. Hányszor hallottuk edzésen, hogy csináljunk valamit úgy, hogy közben az legyen az érzésünk hogy…….

Két hét múlva Berlinben edzőtábor Hatano sensei-el. Ott leszek. Szükségem van még egy-két érzésre.