Blog

Kárpótlásul

Sajnos elég régen írtam, bejött egy-két projekt amivel még mindig el vagyok havazva. Kárpótlásul az Egri Magazinban megjelent cikkemet itt is elérhetővé teszem:

Karate. Sokan felkapják a fejüket, és sorolják az egri karate mesterek és tanítványaik kiváló eredményeit. Ám létezik egy karate stílus, – Egerben 1987-óta gyakorolják a Shito Ryu-t – mely sosem dicsekedhetett sporthelyezésekkel, érmekkel, világbajnokokkal. Nem azért, mert lusták lennének vagy tehetségtelenek, hanem egyszerűen azért, mert nem indultak soha karate versenyen. Edzéseik során a karate eredeti, Okinawán kialakult formáját gyakorolják, amely nem vált sporttá, hanem megőrizte harcművészeti jellegét. Sokan kérdezhetik, mi a különbség a kettő között? Körülbelül annyi, mint az olimpiai párbajtőrvívás és Dobó István törököket megfutamító kardvívása között! Míg a sportkarate egy nagyszerű versenysport, ahol ellenőrzött körülmények és szabályok között folyik a verseny, addig a tradicionális karate valós helyzetekre, valódi önvédelemre készít fel. Éppen ezért komplexebb felkészítést ad, a fizikai edzés mellett a keleti életvitelre oly jellemző mentális tréninggel, filozófiával, egészséges életmódra való felkészítéssel. A legjellemzőbb különbség a szellemi hozzá állás. Míg egy sportoló azért kezd el küzdeni, hogy legyőzze a másikat, fölébe kerekedjen, addig a tradicionális harcművészetek gyakorlója csakis védelemből –hogy megvédje az életét, családját, hazáját- használja tudását. Éppen ezért gyakorlói között nagyszámban vannak felnőttek, nem csak gyerekek, hiszen a mozgásanyag mindenki számára végrehajtható és hatékony.

A Shito Ryu stílus mozgásanyagát tekintve is igen összetett. Más stílusokhoz képest háromszor több formagyakorlatot tartalmaz, mozdulataiban az egyenes vonalú és köríves mozgás kiegészíti egymást, a mozdulatok, állások természetesek, nem akarják „megerőszakolni” az izületeket, izmokat egy-egy technika érdekében. Gyakorlatai között nem csak harci technikák szerepelnek, hanem az egészség, vitalitás megőrzését segítő gyakorlatsorok, melyek jó testtartást, légzést tanítanak. A haladó tanulók megismerkednek fegyverek használatával, a testen elhelyezkedő életpontok alkalmazásával.

Az Egerben gyakorlók kimondottan szerencsés helyzetben vannak. A hétköznapi edzések mellett évente legalább egyszer kiváló japán mesterektől tanulhatnak, anélkül hogy Japánba vagy más országba kellene utazniuk . Tartott már kurzust városunkban Mabuni Kenei 10. danos mester, akit Japánban élő nemzeti kinccsé avattak, Hidetoshi Nakahashi 9. danos mester minden évben ellátogat Egerbe, és tavaly először Yoshiharu Hatano 8. danos mester  tartott lenyűgöző edzéseket. Ilyenkor számos külföldi karatés meglátogatja városunkat, rendszeresen érkeznek vendégek Horvátországból, Ausztriából, Németországból, Szlovéniából, Olaszországból és más európai országokból.

Idén március 26-27-én tart szemináriumot Nakahashi mester, akinek több könyve, oktató DVD-je jelent már meg, és Mexikótól Oroszországon át Japánig tart kurzusokat. Az edzések a Kereskedelmi Szakközépiskola tornatermében lesznek, nyitva minden – érdeklődő karatét vagy más harcművészetet gyakorló – számára.

Sajnos véget ért

Háromszor fogtam hozzá ennek a bejegyzésnek a megírásához, és mindháromszor megakadtam. Nem tudtam eldönteni, hogy miről is írjak az edzőtábor eseményei közül, amiről meg eldöntöttem a végén, azt nem tudtam szavakkal jól megfogalmazni.

Nagyon gyorsan eltelt ez a három nap, amit sensei Hatanoval tölthettem. Mindig is lenyűgözött az a széleskörű tudás, és harcművészeti műveltség, amivel rendelkezik. Az a nyíltság és önzetlen segítőkészség amivel felénk fordult, ritka kincs a mai világban, ahol mindent csak pénzért mérnek. Ha jól emlékszem 1996-ban edzettem vele először Miskolcon, azóta nem is járt Magyarországon. Olaszországban, Korzikán és Berlinben volt lehetőség tőle tanulni, amiből nem nagyon szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem. Otthoni táboraiban, Castelletto Ticcinoban fegyveres gyakorlatokat is tanít, a Jigen Ryu kenjitsu és a Kukishin Ryu bojitsu technikái mindig szerepelnek az edzésein.

Aki ismeri sensei Hatanot, tudja, hogy bármikor képes edzést tartani, akár vacsora közben egy szalvéta és némi fogpiszkáló segítségével is. Nála lehet igazán érezni, hogy az edzést nem fejeztük be, csak egy kis időre szünetet tartunk. Sok mindenre fény derül egy-egy ilyen vacsora során, de igazán most volt időm kérdezni és választ kapni olyan dolgokról, amik régen motoszkáltak bennem.

Akármennyi edzésen is vesz részt az ember, csak a technikát gyakorolva egy idő után megáll a fejlődése. Csak toporog egy helyben, nem tudja mi miatt akadt meg a fejlődése. A harcművészetekben mindenképpen szükség van arra a háttértudásra, amiket csak autentikus mesteren keresztül lehet megszerezni. Sajnos azt kell mondanom, hogy sok-sok közismert  harcművészeti fogalom lassan már közhelyesnek tűnő fordítása messze nem takarja azt a tartalmat, amit valójában meghúzódik a kanjik mögött. Budo, zanshin, mizu no kokoro, uke – minden karatés számára ismert fogalmak. De hogy hányan ismerik ezeknek a fogalmaknak a teljes és valós jelentését,  abban már kétségeim vannak.

“Felesleges szócséplés! Vagy gyorsabb vagyok a másiknál, vagy erősebb! Nem kell ide érthetetlen bla-bla! ” – lehet mondani fenti mondataimra. De életünk során, hányszor kerültünk szembe olyan partnerrel, akinél se erősebbek, se gyorsabbak nem voltunk? Akkor nincs más, mint a technikával pótolni a fizikai képességet. Megjegyzem, ahogy telnek az évek, egyre többet kerülünk ilyen szituációba, pusztán a biológia miatt.

A karate, mint harcművészet semmiben nem különbözik más művészetektől. Először meg kell tanulni a szakmát. Minden technikai fogását begyakorolni, és mestere lenni a szakmának. Aztán ha ez megvan, akkor jöhet a művészet. De mi a különbség a szakma és a művészet között? Egy szó. ÉRZÉS. Ez az, ami a technikába beleteszi azt a pluszt, ami miatt működik az is, ami addig nem. Hányszor hallottuk edzésen, hogy csináljunk valamit úgy, hogy közben az legyen az érzésünk hogy…….

Két hét múlva Berlinben edzőtábor Hatano sensei-el. Ott leszek. Szükségem van még egy-két érzésre.

Stílusok, stílusok, stílusok

“Miben különbözik ez a stílus a többitől?” – kérdezik gyakran akik lelátogatnak az edzésre, és megnéznek egy-egy edzést. Sajnos sosem tudok rá válaszolni. Nem hogy pontos választ nem tudok adni, de sokszor semmilyent sem.  Egyrészt mert mikor megkérdezem, hogy egyébként milyen másik stílust ismer a kérdező, kiderül, hogy látta már Jackie Chen egy-két filmjét, és ezzel ki is merült a harcművészeti tudása.

De nem csak e miatt nem tudok neki válaszolni. Azért nem, mert nem értené a válaszomat. Ha értené, akkor nem hangzott volna el  a kérdés. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy annyiban különbözik a stílus egy másiktól, mint amennyire én különbözök egy másik stílus gyakorlójától.

Mit is értek ez alatt? Edzettem már a Shito Ryu legkiválóbb mestereivel, közülük a legjobbaktól több mint tíz éve rendszeresen tanulok.  Mabuni Kenei, Hidetoshi Nakahashi, Yoshiharu Hatano, Shigehiro Terada,  Fumio Demura, Tadashi Arai mind kiváló mesterek. És mind külön világ. Külön filozófia, külön szellem, és….

…. és külön karate. Egyazon stílus, egyazon kihon, egyazon kata, de különböző megközelítése, alkalmazása a technikának. Nem rosszabb, nem jobb, csak más. Harcművészetben kevésbé járatosak talán nem is állapítanák meg, hogy egy stílus mestereiről van szó. De a Shito Ryu a létrehozása óta a legrugalmasabb, legnyitottabb stílus.

Mabuni Kenwa mindig is a legfontosabbnak azt tartotta a tanításai során, hogy az egyéniséget segítse kibontakozni. Hagyományos módon oktatta a karatét, a katákon és azok alkalmazásán keresztül. És itt van a válasz arra a kérdésre, hogy miért is alakultak ki stíluson belüli stílusok. Mabuni Kenwa egyrészt életének különböző szakaszaiban tanította az egyes mestereket, és közben az ő karatéja is fejlődött, változott. Másrészt, mint említettem, mindig előtérbe helyezte a tanítványai egyéniségét, személyes adottságaikat.

Így a tanítványok katái is különböztek. De ez a különbözőség nem jelent külön stílust! Az alapelvek, a mentális hozzá állás ugyanaz. A kata, valami személyes, és mindig egyéni dolog. A katának, amikor valaki végrehajtja, élnie kell. És csak a gyakorlója keltheti életre, a saját lelkével. Ha nincs hozzá szellem, lélek, energia, akkor a forma csak puszta forma marad. A sportkarate egységesítette a katákat, hogy összehasonlíthatók legyenek. Így elveszett a kata egyénisége, nincs szerepe a szellemnek, csak a testnek. Ezek után érthető, ha soke Mabuni Kenei is engedi tanítványainak, hogy a katákat, az alapelvek betartása mentén másképp hajtsák végre, másképp értelmezzék. Így maradhatott a Shito Ryu egy nyitott, színes stílus, az alapító mesterek halálával bemerevített stílusokkal szemben.

Ha megkérdezik tanítványaim, hogy egy-egy mozdulat hogyan is van pontosan egy katában, csak annyit tudok mondani: -”Én így tanítom.”

Miért Dento?

A karate kialakulásakor nem tettek különbséget stílusok között. Csak To-de néven említették, vagy csak Te volt az elnevezés, ami annyit jelentett kéz, vagy kínai-kéz. Nem vitatkoztak azon, hogy melyik technika a hatásosabb, vagy egy-egy formagyakorlat végrehajtása hogy helyes, vagy helyesebb. Egyszerűen használták a technikát, és ha az hatásos volt, akkor nem volt mit kérdezni. Ha meg nem volt hatásos, akkor az bizony eltűnt a történelem süllyesztőjében.

Aztán az 1920-as évek elején, ahogy a karate Okinawáról átkerült Japánba, az ottani szabályozás miatt el kellett nevezni a karate iskolákat. Ez a klasszikus karate stílusok alapítóinak idegen volt, hiszen Okinawán ők együtt edzettek, tanultak egymástól, fejlesztették és rendszerezték tudásukat egymásra támaszkodva. Eszükbe sem jutott, hogy a technikai különbségek ellenére ők nem ugyanazt a dolgot művelik. De a szabály az szabály, és ismerve a keleti gondolkodást, hát mindegyikük elnevezte a stílusát. Így lett Shito Ryu, Goju Ryu, Shotokan és Wado Ryu. Ezután a kezdet után pedig már minden mester névvel is megkülönböztette a stílusát a többiekétől. Azóta ismerjük az Uechi Ryu-t, Ryuei Ryu-t, Shorin Ryu-t és sorolhatnám.

Aztán egy-egy stíluson belül is különböző mesterek különbözőféle képpen tanítottak technikákat, és jobb esetben csak külön szervezetet hoztak létre, máskor pedig új elnevezést is adtak annak, amit csináltak. Az 1950-es évekre eljutott a karate oda, hogy ami nem jelentett problémát az alapító mestereknek, azt már a tanítványaik nem tudták követni, mindenki hirdette a saját technikáinak a felsőbbrendűségét.

Így lett Hayashi-ha Shito Ryu, Shukokai, Tani-ha Shito Ryu, hogy csak saját stílusom egy-két változatát említsem. És e mellett elkezdődött 1957-től a karate lassú átalakulása versenysporttá, és az eredeti harcművészet sorvadása, a szellemi és filozófiai háttér elvesztése. Ehhez nagyban hozzájárult az a robbanás-szerű terjedés a világban, ami nem is tette lehetővé, hogy mindenhova autentikus mesteren keresztül jusson el a tudás.

Ezután a hosszabbra sikerült bevezető után térjünk vissza az alapkérdésre. Miért dento? A dento valami olyasmit jelent, hogy hagyományos, eredeti, klasszikus. Összetett, mint minden kanji, ezt sem lehet egy szóval könnyen lefordítani. Azt jelenti, hogy az iskola nem szakadt el hagyományaitól, nem alakult versenysporttá, nem felejtette el gyökereit. A vezető mesterek némi szponzor és aranyérmek reményében nem adták fel eredeti harcművészeti hozzáállásukat. Megmaradt a hagyományos mester-tanítvány viszony az edző-versenyző helyett.

Nehezebb út ez. A technikák összetettebbek, a követelmény magasabb, a fegyelem és önfegyelem nagyobb. És hosszabb is ez az út. Nem ér véget huszonévesen egy fekete övvel. Igazából akkor kezdődik. Akkor jön a neheze, és akkor mutatja meg a szépségét is. Csak annak, akinek volt türelme és kitartása.

Remélem egyre többen leszünk, akik az értéket keressük.