Szakítás

Sosem volt hatalmas tűzzel égő a kapcsolatunk. Elég nyögvenyelősen indult, de aztán egymáshoz csiszolódtunk. Ő egy kicsit csinosabb lett, igényesebb, én pedig megértettem, hogy mi az amiben mindig számíthatok rá, és mi az, amit sosem fogok megkapni tőle. Nem mondom, voltak mélypontok, volt mikor jobban kijöttünk, de azt hiszem minden hosszú kapcsolat ilyen hullámzó, tarka fodros.

Tulajdonképpen akkor lett stabil a viszonyunk, amikor már nem dühített, amikor már el tudtam fogadni, hogy lesznek olyan igényeim, amiket sosem fog kielégíteni. Nem mondom, hogy jó érzés, de együtt lehet vele élni. Na persze, ez azért azt is eredményezte, hogy voltak kilengéseim. Igen, kipróbáltam mást is. Nem volt bűntudatom, mert érezhette volna, hogy valami többet kellene nyújtania, hogy meg kellene újulnia neki is, hogy ne csak a sablonos, szokásos hétköznapok legyenek.

Aztán most valami eltört bennem. Ez már csak a vége, mert folyamatosan egyre-egyre kevesebbet nyújtott, nekem meg egyre többet kellet tennem. Az utolsó csepp az volt, hogy rengeteget kellet várnom rá. Kapkodhatta volna magát jobban, de olyan nemtörődöm módon, jól láthatóan tett az egészre, hogy az dühítő volt. Mikor szóvá tettem, akkor pedig még neki állt feljebb. Akkor határoztam el, hogy vége. Ezt én nem csinálom tovább.

Másnap persze enyhébb lettem, gondoltam legyek én az okosabb, ne hozzak dühből döntéseket, úgyhogy másnap újra próbálkoztam, hátha más lesz. Nem lett. Nem kértem sokat, csak egy kis dolgot, de a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy bármiféle szándéka lenne megtenni. Most, mindenféle düh vagy harag nélkül, már tudom hogy részemről vége.

Viszlát TESCO! Talán egyszer még összefutunk, de ahhoz igen sokat kell változnod!